A ritmusra allergiás vagyok - Interjú Roby Lakatossal

A legendás Bihari János verbunkos király hetedik ági leszármazottja, aminek különös jelentőséget tulajdonít. Megjárta az összes földrészt, világszerte elismert hegedű virtuóz, aki szakítva a cigányprímási hagyományokkal önálló stílust teremtett. Roby Lakatos hegedűművész zenekarával együtt fellép az idei Anna-bálon, ennek apropóján beszélgettünk vele.

 


Yehudi Menuhin fedezte fel egy brüsszeli étteremben a nagyközönség számára, de mint mondja, a mai napig a gyerekkorában megtanult fogásokból él. Tiszteletbeli mexikói állampolgár, Veracrúz lovagja. Egy hegedűs, aki titkon, dobos akart lenni.YAz interjúra egy stúdióból érkezett, ahol új lemezét rögzíti éppen. Ennio Morricone zongoristájával, egy olasz rock zenekarral és szimfonikusokkal közösen régi, ismert rock számokat értelmeznek újra, cigány-klasszikus formában. Széles mosollyal mondja, hogy torzítóval, elektromos hegedűn játszik, ilyet sem csinált még.

Bihari János hetedik ági leszármazottja vagyok, ő volt a csárdás megreformálója. Ő találta ki a verbunkosokat, csárdásokat is írt, sőt Brahms Magyar táncok fő témája, vagy Liszt Rapszódiáinak témája is tőle származik. A család hetedik ágánál valami visszajön – így tartják. Ez lennék én. 34 évvel ezelőtt mentem ki külföldre, akkor úgy gondoltam, nem történt semmi a hagyományos cigányzenében, holott a többi műfajban tombolt a reformáció. Megvariáltam kicsit a zenénket, a zenekarba zongoristát és gitárost hoztam, így szinte mindent tudtunk játszani, megszólaltak a különböző stílusok. A zongora és a cimbalom nagyon nehezen tud együtt játszani, ütik egymást, káoszos lesz tőlük a hangzás, de mi ezt megcsináltuk. Olyan jellegzetes hangzást adott mindez nekünk, ami mai napig a védjegyünk.
Brüsszelben, Párizsban közel került hozzám a Django Reinhardt stílus, ami tulajdonképpen maga az európai cigány jazz. Ezt összekevertük a magyar cigányzenével, aztán az orosz, balkán, román cigányzenével, hozzátettünk egy kis jazzt, bebop-ot, és merítettünk a klasszikus zenéből is. 1996-ban, az első lemez felvétele után, féltem kicsit, mi lesz belőle. A felvételt megmutattam édesapámnak. Amikor először meghallgatta azt mondta, borzalmas a zene. Másnap szólt, újra meghallgatná, akkor már felfedezett benne jó részeket, később aztán megszerette. Kellett idő ehhez a zenéhez, főleg itthon, érdekes, külföldön azonnal elfogadták. Hál isten nagy siker lett, meghatározó album volt, itt lett az imázsunk az újítás.


Úgy tartják, hogy már pályája legelején is másképp hegedült, játéka eltért a tradícióktól.
– Valószínűleg azért alakult ez így, mert az általános gyakorlattól eltérően gyerekkoromban nagyon sok jazzt játszottam. Nyolc évesen, amikor már komolyan hegedültem, bátyám, Tony már 15 éves volt és elkezdett szaxofonozni. Hegedűsként kezdte, de nagyon nem szerette a hangszert, így egyetlenként a családban áttért a szaxofonra, onnantól kezdve pedig jazz őrület volt otthon. A másik szobából mást sem hallottam, mint Charlie Parkert, Miles Davist, és a többi nagyot, így akaratomon kívül belém ívódott ez a zene. Olyannyira, hogy én is elkezdtem Stéphane Grappellit játszani.


– Gondolom, a családi indíttatás miatt nem volt más választás, csak a hegedülés?

– Nem volt kötelező hegedülni tanulnom, igaz háromévesen már megpróbáltam leutánozni, lejátszani, amit hallottam, mert mindig zene vett körül. A probléma ott kezdődött, amikor öt évesen elmentünk tanárhoz, zeneiskolásként akkor tanultam Babár Béla tanár úrtól az igazi fizikai fájdalmakat okozó fogópozíciókat. Szigorúság volt, komoly elvárások. Ráléptek a lábamra, ha nem játszottam elég jól. Csak úgy recsegett a gojzervarrott cipője. Akkor kijelentettem, hogy inkább dobos leszek! Na, ezt azért nem engedték. Maradtam hegedűs, de a dobolást sem engedtem el. Ahol csak lehetett, beültem a dobok mögé, most már van három dobfelszerelésem otthon. A második gyerekkoromat élem, hangfelvételen is játszom. Segít a dobolás, a ritmusokkal sokat manipulálunk, én pedig beülök a dob mögé és azonnal meg tudom mutatni a társaimnak a hangszerek ritmusképletét.
A ritmusra allergiás vagyok, ez számomra a legfontosabb. A zene lelke a ritmus, a ritmusváltások teszik egyedivé a muzsikánkat. Soha nem játszunk két egyforma koncertet. Van egy képkerete a zenénknek, ezen kívül nem megyünk, mert akkor az a káoszba hajlana, viszont a kereteken belül szabadon mozgunk. Minden alkalommal kijön valami érdekes dolog.


– Olyannyira, hogy a legnagyobb zenészek, köztük Stéphane Grappelli, Yehudi Menuhin figyeltek fel játékára. El kellett mennie külföldre, hogy karriert csináljon?

– 1985-ben három hónapra mentem ki külföldre, az első Vonópárbaj 3. helyezettje lettem, ebből adódott a lehetőség. Kicsit tovább maradtam, 34 éve élek Brüsszelben. Párizsban esténként a legnagyobb muzsikusokkal játszottam együtt. Roda Scottal, Grapelli zenekarával, Michel Legrand-al, utána Brüsszelben a Les Ateliers de la Grande Ile nevű étteremben 16 évig játszottam. A klubot olyan világhírű művészek keresték fel, mint Luciano Pavarotti, Claudio Abbado vagy Gidon Kremer. Itt találkoztam Yehudi Menuhinnal, aki a mentorom lett. Audenciára járt havonta a királyi családhoz, utána rendre találkoztunk. Ő mondta: Roby, bárhová utazom a világban, ismernek téged, de csak a zenészek, valamit találjunk ki, hogy megismerjen a nagyközönség is. Három koncertet játszottunk együtt, utána beindult minden.

robylakatos1


– Menuhin a hegedűn is mutatott fogásokat?

– Akkoriban ő már nem igen hegedült, inkább csak dirigált. A metódusokról viszont nagyon sokat beszélgettünk. Ez érdekes, mert mindig kérdezték tőlem, hol tanultam az egyedi vonótechnikámat. Nos, a hegedűre jellemző, hogy amit 6 és 14 éves kor között megtanulunk, az egy életre megmarad, az a legfontosabb. A metódus akkor alakul ki, a vonótechnika talán fontosabb, mint a hegedülés. Én ezt bizony Budapesten a gyerekkori tanáraimtól tanultam meg, az említett szigor és következetesség nem volt hiábavaló.


– Előszeretettel keresi az új utakat a zenében, most éppen rock dalok felvételéről érkezett. Milyen műfajban hallhatjuk még?

– Újabban az indiai zene érdekel, voltunk kint egy turnén, Ravi Shankar hegedűsével vettünk fel egy lemezt. Az indiai zene egy állapot, meg kell érezni, ott kellett lenned, hogy el tudd játszani. De más utakon is járok. Legutóbb Vivaldi négy évszakát vettük fel lemezre. Érdekessége, hogy hat évszakot rögzítettünk, az ismert négy évszak a köztes idő, amiben élünk, mi mellé tettük a teremtést és az armageddont, az utóbbiban egyébként dobolok is. 13 éves koromban játszottam utoljára Vivaldi darabját, újból meg kellett tanulnom, úgyhogy rengeteget gyakoroltam az utóbbi időben.


– Mit hallunk majd az Anna-bálon?

– A Mendelssohn Kamarazenekarral játszunk, ismerjük egymást. Biharitól biztos játszunk majd verbunkosokat, klasszikust is. Mindent lehet a Pacsirtából átmenni Miles Davis témájába, a lényeg, hogy ízléses legyen. Megmutatjuk magunkat, ígérhetem.