Endrődi Béla, Endrődi Sándor költő fia Balatonfüreden született a XIX. század végén. Így aztán nem csoda, hogy az Anna-bálok szerelmese és költője is volt. Ezt a versét a „Reggel” napilap jelentette meg 1948. július 26-án.

Kedves bálozók!

Arra gondoltunk, hogy egy cikksorozatban megismertetjük Önöket az Anna-bál múltjával, személyes történeteivel. 

Történelmi kalandozásunkat Rudnay Józsefné Veres Szilárda visszaemlékezésével kezdjük. Ez a példamutató, kiváló hölgy az Országos Nőképző Egyesület elnöke, az első magyarországi leánygimnázium megalapítója. Szilárda az első Anna-bálján még csak 17 éves. A naplóbejegyzés kelte: 1858. július.

Jött az Annabál, amely befejezője szokott lenni a fürdőidénynek. A cotillon egy figurájában nőválasztás volt, én pici rózsaszínű két csokrom egyikét Vadnai kabátjára tűztem, a másikat emlékül tettem el, emlékkönyvemnek ama lapjára, hová Vadnaitól Szegedy Rózsa sírjáról kis mezei virágot kaptam. Ebbe az emlékkönyvbe irt ő két lapocskát: az egyik. „A költészet égi származását ki merné tagadni, midőn az oly szívek első szerelmét bírja, mint az Öné.“ Majd mikor már jobban ismert, mondotta, hogy ir még valami mást is. Ezt írta: „Legszebb öröm a bimbó öröme, midőn a napnál rózsává fakad.“ Később hozott Vadnai az én kérésemre egy rózsalevelet a Jókai svábhegyi kertjéből és egy emléklapot tőle, elmondván, hogy mennyire szeretném én őt ismerni. Jókai az emléklapra e szavakat írta: „A havasi kürtöt és a poétát csak messziről jó hallani, a közelből nagyon unalmasak!“ 

Rudnay Józsefné Veres Szilárda: Emlékeim 1847-1917 (Budapest, 1922) I. Rész. III. Fejezet. Leánykorom. 1858-1860.

A Pesti Hírlap 1903. július 26-diki számában Gróf Vay Sándor írt az Anna-bálok csodájáról. Veres Szilárda hőstettéről ő is megemlékezik, sőt egy Jókai idézettel gyarapítja. Ennél azonban többet is tartogathat számunkra az írás.

Néhány érdekesség:

Gróf Vay Sándor igazából Vay Sarolta grófnő volt. A Sándor nevet azonban nem csak azért használta, hogy újságokban publikálhasson. Férfiként élt, úgy is öltözködött. Barátnői voltak, majd kétszer megházasodott. Egy nő szerelméért párbajozott is. Női mivoltára akkor derült fény, amikor őrizetbe vette a rendőrség egy csalás ügyében.

Bajza Lenke

Bajza József költő gyönyörű leánya. Okos volt, jól írt és jól házasodott. Első férje Heckenast Gusztáv könyvkiadó volt, a második Beniczky Ferenc Pest vármegye főispánja. Sokat utazott, tengeri fürdőkbe járt pihenni. Sok-sok népszerű regénye jelent meg, amelyekben idillektől sem mentesen rajzolta meg a főurak világát. Később a Nővilág című lap munkatársa lett. A divat, a bulvár, a „történelem híres nőalakjai” témái tartoztak hozzá.

Pesti Hírlap, 1903. július 26.
Valóságos dythirambokat (szélsőségesen vidám és keserű versforma) olvashatunk a régi jó hölgyfutárban a balatonfüredi Anna-bálokról. Már napokkal előbb csengett-bongott a sok cifra négyes a Horváth-ház előtt, amely ma az elegáns Stefánia-szállónak vedlett át.
De megvan még a kőpad, amelyről akkor hat vármegye bálra érkezett fiatalsága gusztálta, kritizálta a fürdőző lányokat Itt táncolt az ötvenes években Bajza Lenke, aki oly remekül járta a csárdást, hogy egyszer, csak ennek a láthatása végett jött négy fiatal angol főúr a savanyú víz híves kútfejéhez. – A kis alkotmány idején – 1860–61 – gyöngyös pártákban, csipke köténnyel táncoltak a lányok, az ifjak pedig hosszú szárú kordovány csizmákban, irtózatos nagy tarajú sarkantyúkkal. De nemcsak a külsőségekben hazafiaskodhatott akkor az ifjúság, valóban szívvel-lélekkel rajongott nemzeti voltáért.
Egy ilyen füredi Anna-bálon történt például, hogy egy ulánus tiszt, gróf Logotetti táncra kérte föl egyik Nógrád megyei előkelő nemes, parádi Veres Pál leányát. A lelkes honleány azonban így válaszolt: „Osztrák tiszttel nem táncolok s keringőt sem”. De olyan ovációt sem látott Füred, aminőt ez a rózsás arcú, bájos lányka kapott, akinek Jókai másnap a sétatéren kezet csókolva, így szólt: A magyar irodalom nevében köszönetét mondok a magyar leánynak hazafiságáért.
Tempora mutantur et nos mutamur in illis . . . Sok mindenek megváltoztak anno hazafiság a nemzetiségnek óta. Nem módi már talán igaz magyarnak se lenni, csak a magamfajta ócska krónikás mélázgat el még búsan: hej Rákóczi, Bercsényi – a nagyságos fejedelem esztendejében. 

A kisvárdai 23 éves Purgel Rékát választották a 194. Anna-bál szépének. Az első udvarhölgy a 19 éves budapesti Krulik Dalma, a második udvarhölgy pedig a 16 éves komáromi Császár Ágnes lett. A bál szépe korábban még szakdolgozatot is írt a bálról.

Veres Szilárda 18 évesen is Balatonfüreden nyaralt és újra részese lehetett az Anna-bálnak. A hölgy ezúttal azt is megmutatta az úri társaságnak, hogy magyar érzelmei megingathatatlanok.

1859 nyarán ismét Balatonfüredre mentünk. Oda érkezve láttuk, hogy annak most társadalmilag teljesen más képe van. Első évben csupa költészet, most csupa nagyúri társaság, de akadt közöttük egy költő is: Pompéry. Abban az időben 100 aranyat nyert akadémiai pályadíjat egy „Telivér“ című színdarabjával, melyről általánosságban el volt terjedve, hogy szerzője gróf Pálffy Pál, annyi előkelőséggel volt megírva; de azután kiderült, hogy a koszorús szerző Pompéry János. Emlékkönyvembe ezeket írta: „Nem a koszorúért hévül csupán a költő, mit a nemzet nyújt, egy tekintet, egy édes meleg szó, ez a jutalom, amely után vágyik.“
Csodálatos, hogy én bizony semmi vagy nagyon csekély értéket tulajdonítok a női öltözék szépségének és mégis olykor olyan élénken tud emlékezetemben feltűnni egy-egy öltözéknek képe a réges-régi múltból. Volt Balatonfüreden egy ünnepelt fiatal asszony, kinek báli ruhája még most is előttem áll: volt rajta vagy 30 fodor ízléses árnyalatban, a halvány rózsaszíntől kezdve a rózsa legsötétebb színéig.
Az Anna-bálra gyülekeztünk, megkezdődött a tánc, báró Duka közeledik hozzám és bemutat egy fiatal ulánus tisztet: gróf Loghotetti. Éppen keringőt húztak, meghajtja magát és táncra kér. Én ezt feleltem: „Osztrák katonával nem táncolok és keringőt sem!“ Azzal elfordultam és édesanyámnak mondtam: „Gyerünk innen!“ Egész valómban reszkettem s igy nem is mentünk a távolabb fekvő saját szobánkba, de egy jó ismerősünk közelebbi szobájában vonultunk meg, hogy nagy felindulásomból magamhoz térjek. A táncteremben nagyon feltűnt a mi távozásunk és az öreg Zichy Manó gróf, kinek én kedvence voltam, keresésünkre indult. Szobáinkban nem talált, így ment sorról-sorra ismerőseink szobáiba, végre rám akadt. Mondta, hogy ő minden kellemetlenségtől megvéd.
Megnyugtató rábeszélése után anyámnak karját nyújtotta s visszavezetett minket a táncterembe. Másnap a reggeli sétánál mellém lépett Jókai Mór és üdvözölt a magyar irodalom nevében, örömét fejezve ki, hogy akadt egy magyar leány, aki így viselkedett. (Velencében tudvalevőleg az osztrák katonatiszteknek nem volt szabad egy olasz dámának még páholyába se tekinteni, mert jaj volt nekik.) Mikor szobánkba visszatértünk, egy nagy bokréta állt az asztalomon s midőn délben az étterembe léptünk, az egész vendégsereg éljenzéssel fogadott. S a vége az lett, hogy a szegény Loghotettinek még szemrehányásokat is tettek, hogy ő a hibás, mert nem kérdezte, hogy szabad-e engem táncra kérnie.

Rudnay Józsefné Veres Szilárda: Emlékeim 1847-1917 (Budapest, 1922) I. Rész. III. Fejezet. Leánykorom. 1858-1860.