Veres Szilárda 18 évesen is Balatonfüreden nyaralt és újra részese lehetett az Anna-bálnak. A hölgy ezúttal azt is megmutatta az úri társaságnak, hogy magyar érzelmei megingathatatlanok.
1859 nyarán ismét Balatonfüredre mentünk. Oda érkezve láttuk, hogy annak most társadalmilag teljesen más képe van. Első évben csupa költészet, most csupa nagyúri társaság, de akadt közöttük egy költő is: Pompéry. Abban az időben 100 aranyat nyert akadémiai pályadíjat egy „Telivér“ című színdarabjával, melyről általánosságban el volt terjedve, hogy szerzője gróf Pálffy Pál, annyi előkelőséggel volt megírva; de azután kiderült, hogy a koszorús szerző Pompéry János. Emlékkönyvembe ezeket írta: „Nem a koszorúért hévül csupán a költő, mit a nemzet nyújt, egy tekintet, egy édes meleg szó, ez a jutalom, amely után vágyik.“
Csodálatos, hogy én bizony semmi vagy nagyon csekély értéket tulajdonítok a női öltözék szépségének és mégis olykor olyan élénken tud emlékezetemben feltűnni egy-egy öltözéknek képe a réges-régi múltból. Volt Balatonfüreden egy ünnepelt fiatal asszony, kinek báli ruhája még most is előttem áll: volt rajta vagy 30 fodor ízléses árnyalatban, a halvány rózsaszíntől kezdve a rózsa legsötétebb színéig.
Az Anna-bálra gyülekeztünk, megkezdődött a tánc, báró Duka közeledik hozzám és bemutat egy fiatal ulánus tisztet: gróf Loghotetti. Éppen keringőt húztak, meghajtja magát és táncra kér. Én ezt feleltem: „Osztrák katonával nem táncolok és keringőt sem!“ Azzal elfordultam és édesanyámnak mondtam: „Gyerünk innen!“ Egész valómban reszkettem s igy nem is mentünk a távolabb fekvő saját szobánkba, de egy jó ismerősünk közelebbi szobájában vonultunk meg, hogy nagy felindulásomból magamhoz térjek. A táncteremben nagyon feltűnt a mi távozásunk és az öreg Zichy Manó gróf, kinek én kedvence voltam, keresésünkre indult. Szobáinkban nem talált, így ment sorról-sorra ismerőseink szobáiba, végre rám akadt. Mondta, hogy ő minden kellemetlenségtől megvéd.
Megnyugtató rábeszélése után anyámnak karját nyújtotta s visszavezetett minket a táncterembe. Másnap a reggeli sétánál mellém lépett Jókai Mór és üdvözölt a magyar irodalom nevében, örömét fejezve ki, hogy akadt egy magyar leány, aki így viselkedett. (Velencében tudvalevőleg az osztrák katonatiszteknek nem volt szabad egy olasz dámának még páholyába se tekinteni, mert jaj volt nekik.) Mikor szobánkba visszatértünk, egy nagy bokréta állt az asztalomon s midőn délben az étterembe léptünk, az egész vendégsereg éljenzéssel fogadott. S a vége az lett, hogy a szegény Loghotettinek még szemrehányásokat is tettek, hogy ő a hibás, mert nem kérdezte, hogy szabad-e engem táncra kérnie.
Rudnay Józsefné Veres Szilárda: Emlékeim 1847-1917 (Budapest, 1922) I. Rész. III. Fejezet. Leánykorom. 1858-1860.